„Ez a balansz”
Tombor Zoltán fotográfus LOST&FOUND című egyéni kiállítása a Capa Központban a szerhasználat éveiről szól, egyfajta vallomásos formában. Az önmagával küzdéssel, megfelelni vágyással és szeretet utáni sóvárgással teli egyéni sors önismereti témája mellett a divatvilág, a híres-nem híres, az alkotó ember és persze a család ügyei is előkerülnek. Számvetés és átmeneti zóna, konzekvens az eddigi munkákhoz, de ez már jól érezhetően egy autonóm művészi karrier. Tombor Zoltánnal – többek között – azért jó beszélgetni, mert meglehetősen széles a látószög, amin keresztül a világot nézi.
Nálunk most söpör végig a józanság trendje, az ismert emberek közül is sokan felvállalják a függőségeiket, számtalan podcast indult a témában. Te nemcsak beszélsz róla, de összeraktál egy vizuális projektet is. Honnan indult el az ötlet, mi volt a legelső gondolat vagy impulzus, amelyből a Lost& Found projekt kinőtt?
Valóban sok szó esik mostanában erről, de fontos is a téma. Az enyém nem egy dokumentarista anyag, inkább elmélkedés a függésről, amit én első kézből ismerek. Kicsit több, mint harminc éve fényképezek, és ezt a nagyjából harminc évet végigittam, nyolcadik éve vagyok józan, augusztus 13-án volt a hétéves tisztasági évfordulóm. Nem szándékoztam a témáról kiállítást összerakni, és nem azért, mert tabu, vagy mert ne éreztem volna a fényképezést jó felületnek mély gondolatok kifejezésére, egyszerűen csak nem jutott eszembe, hogy erről beszéljek. Miközben a józanság végiggondoltatott velem egy sor erkölcsi kérdést, önismereti és életvezetési ügyet, a kapaszkodók mibenlétét, mégsem szándékoztam mindezt mások elé tárni. Csakhogy amikor két nap alatt elolvastam Dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyvét, sűrű bólogatások közepette arra jutottam, magam is folyamatosan küzdök ezekkel az érzelmekkel, amikről Máté Gábor nagyon részletesen és közérthetően beszél. Az aha-élmények hatására megjött a belső késztetés, hogy fotókat készítsek erről, hogy megmutassam, milyen megtartó erők voltak körülöttem, mi minden változott meg az életemben amikor abbahagytam, mennyire komplex dolog ez - és én valóban tudok róla mesélni. Szerintem a művészet attól izgalmas, hogy arról, amit egyébként mindannyian ismerünk, egészen másképp beszél, úgy, ahogy nem hallottuk előtte, ám közben mégis megerősít a saját élményeinkben.
Máté Gábor könyve nekem ezt az élményt adta. Nagy örömmel olvastam, és egy sor olyan összefüggésre jöttem rá - vagy legalábbis összeállt a fejemben valami -, amit már tudtam, de mégsem voltam vele tisztában, ha érthető ez az ellentmondásnak tűnő képlet. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy amit ő ebben a könyvben szavakkal tudott elmondani, azt én képekben tudom kifejezni. Ha lesz belőle kiállítás, és a képeim felkerülnek a falra, akkor ez a gondolatiság önjáróvá válik, beszélgetni kezdenek róla az emberek. Ez a legjobb része ennek. Elhatároztam, hogy elkezdek fényképezni, amihez szépen lassan elkezdtem írogatni az ötleteimet.
Mi a munkamódszered? Megjelenik a fejedben a kép, vagy meglátsz valamit és lefotózod, mert kifejezőnek gondolod?
Az érdekel, hogy az érzelemből hogyan lesz kép. Lehetetlen elmondani, hogy amit érzek, az hogyan került ki a falra. Hamis lenne, ha arról értekeznék, hogy a szomorúság nálam zöld színű, aztán a következő képen meglátod, hogy azon pont éppen kék. Ahogy a zenénél sem tudod elmondani, mi talál meg benne érzelmileg. Ha egy kép nem kel életre magától, akkor hiába mondom, hogy azért van rajta egy fekete bárány, mert a családban én vittem ezt a szerepet. Ha el kell mondanom, mit miért fotóztam műtermi körülmények között vagy éppen a pusztában, ha ez önmagától nem működik, akkor az régen rossz. Az sem érdekes, hogy melyik képnél áztam-fáztam, vagy álltam térdig szarban.
Folyamatosan gondolkodom, emlékeztetőket írok magamnak cetlikre, telefonba, mindenhova. Hatalmas archívumom van az elmúlt harminc évből, azt is rendszeresen nézegetem. Időnként elém keverednek mások konkrét képei is, rájuk nézek, és már el is indul bennem: ezt megcsinálom jobban, ellopom, lemásolom, de ez a vízcsepp nem lesz így jó, azt én majd másképp csinálom. Egymillió döntés, szűkülő lista, szavak, amikre képi metaforát keresek, aztán a végén létrejön egy kép, jó esetben sokféle kimondatlan utalásrendszerrel. Talán nem is kell ezt ennyire szétszálazni, agyonmagyarázni, egy kép akkor jó, ha működik, ha hat, ha elindítja a te saját gondolataidat, de nem állít megkérdőjelezhetetlen dolgokat.
Az anyag egyrészt olyan, mintha belelépnénk a fejedbe, másrészt végigmegy egy narratíva, a gyerekkorodtól máig.
Az anyag három részből tevődik össze. Az első tényleg gyerekkori képekből áll, amiket Mucsi Emese kurátor válogatott ki a családi archívumunkból, a második részében olyan divatfotók, alkalmazott területeken készült fotók szerepelnek, amik kapcsolódnak az addikcióhoz, a harmadik részben pedig a kifejezetten erre a kiállításra készült képek láthatók.
Egy addikciós kiállítást a gyerekkortól kell kezdeni, még akkor is, ha felnőttként már én felelek a döntéseimért. A legtöbbünknek van gyerekkori traumája, az enyém az, hogy nyolcéves koromban az anyukám meg akarta ölni magát, és én találtam meg. Anyám szerencsére ma is él, nem örült neki, hogy ezt a nyilvánosságnak elmesélem, de a gyerekkoromat végig kísérte a remegő halálfélelem, hogy újra megpróbálja. Ezért is szerepel a kiállítás elején ennyi kép az anya-gyerek kapcsolatról, az anyatejről, ami nemcsak az immunrendszerünk felépítésében segít, de a kötődést is adja, megnyugtat. A gyerekkor sok szép ígéret a boldogságról és biztonságról, minden tökéletesnek tűnik, aztán szükségszerűen összetörik. De nemcsak az édesanyám szerepel itt, hanem a feleségem, Nelli is, Lujza lányunkkal a pocakjában, magzatpózban 2021 nyarán. Egyszerre anya, de közben a lánya is valakinek, gyönyörű, ahogy megérted, milyen ciklikusság van az életben.
Nem narratívát építettem, sokkal inkább egy nagyobb távlatot szerettem volna megmutatni, akár generációs összefüggésekben. Számomra a függés ez a vibráló, nagyon sokféle fent és lent: szerelem és extázis, bűntudat és hazugság, mennybe menetel és pokolra szállás.
Mit jelent a Lost&Found cím? Ez a sokféle kép egyfajta adatbázis, dokumentáció, vagy mindaz, amit elvesztettél és megtaláltál az addikció éveiben?
A talált tárgyak osztálya asszociáció bejöhet, ha körbe nézel a fejemben, ott valóban ez az őrület van - de azért ezek nem esetleges képek, a kurátor, Mucsi Emese is válogatott, installált, csoportosított, tematizált. Készül egy fotókönyv is a témában, amiben a kurátori szöveg mellett én arról írok, hogy milyen volt a viszonyom az „anyaggal”, milyen volt a kémia köztünk, szó szerint és áttételesen is. Kicsit olyan ez, mint egy elmúlt szerelem, a csalódás után felkerül egy polcra. Elengedtük egymást, régi ismerősök vagyunk, de sosem leszünk barátok.
Nekem tényleg viszonyom volt a szerekkel, de közben rájöttem, nem szerelem volt ez, hanem valami toxikus, romboló viszony. A kémia viszont működött, és ha nem vigyáznék, ha hagynám, ha elengedném magam, ott folytathatnám, ahol abbahagytam. Magamat veszettem el, és magamat találtam meg, leginkább ezt akarja a cím kifejezni.
Az összes döntés, ami miatt ebbe belekerültem, tőlem ered, hiába is mutogatnék bárkire. Nem akarom ezt senkire fogni. Megsebzettek dolgok, a bennem lévő űrt, a hiányaimat kitöltötte a cucc meg az alkohol, empatikus vagyok a függőkkel, hiszen mindenki a saját démonjaival küzd, de nem akarom a felelősséget másra hárítani. Beszélek az útról, hogy hogyan találtam vissza magamhoz, ha nem hangzik túl patetikusan, akkor az önszeretethez, vagy az értelmes élethez. De az is cél volt, hogy ne szégyelljék annyira az emberek, ha függők. Mivel a kiállítás egy múzeumban, egy közintézményben látható, talán hozzájárulok ahhoz is, hogy könnyebb legyen erről a témáról a közbeszédben szólni. Meg is keresnek sokan, kapok bátorító üzeneteket, e-maileket, beszámolókat hasonló utakról.
Nem szeretném pszichologizálásba elvinni ezt a beszélgetést, hiszen 52 évesen már nem lenne szerencsés a gyerekkori traumáimmal jönni, még akkor sem, ha a szüleim válása, anyám labilitása miatt gyerekkoromban meginogott a létbiztonságom és a magabiztosságom. Állandóan - meglehetősen magas szinten kompenzáltam - , sikeres fotósként, jó dumával, nincs lehetetlen attitűddel még magamnak is el tudtam bagatellizálni a kis trükkjeimet, a szerhasználatomat, el tudtam rejteni az esendőségemet vagy sérülékenységemet. Mindeközben sikeres fotós, művész voltam New Yorkban, magasan funkcionálva 16 órákat dolgoztam naponta, mindenkit ismertem, ment, sőt robogott velem az élet. Látszólag. A végén még a feleségem elől is titkolva szívtam, rejtegettem, hogy senki ne mondja nekem: figyelj, ez picit sok lesz már!
Az első teremben, a gyerekkori részben van egy fotó, amit erre a kiállításra készítettem, amolyan bauhaus-os, Moholy-Nagyos, klasszikusan szép fekete-fehér felvétel egy vizespohár szélén lebegő villákról. Sokaknak van hasonló gyerekkori élményük egy messziről jövő csodálatos nagybácsiról, aki mutat egy trükköt. Az én bácsikám Tombor Laci volt. Berlinben járt egyetemre, kint maradt, sikeres mérnök lett Münchenben, turbinákat tervezett repülőgépekhez, a családi legendárium szerint leginkább rá hasonlítok, pedig szigorú és túl pedáns ember volt. Úgy 5 éves lehettem, amikor egyszer hazalátogatott, és azt mondta, rárak egy pénzérmét a pohár szélére, ami nem fog leesni, sőt rá fog akasztani két villát is, amik azon az érmén fognak lebegni. Csodálkoztam: ez nem fog menni, ez lehetetlen, becsapsz engem Laci! De rárakta, és tényleg úgy is maradt. Most már tudom, mi a fizika, mi tartja ott a villákat, de akkor elhittem Lacinak, hogy erre, valódi csodát csinálni, csak ő képes. Ez az élmény előrevetítette a későbbi csalódottságot, hogy miért csapnak be vagy kápráztatnak el illúziókkal magyarázatok helyett, de amikor most elkészítettem a képet, egyszer csak rájöttem, hisz’ ez a balansz, erről szól az egész kiállítás. Az ember próbálja valahogy egyensúlyban tartani az életét a lét peremén, s ha kibillen az egyik irányba, valamivel pótolni kell. Én azt választottam, hogy piával és szerrel pótolok, de vannak, akik pornóval, szerencsejátékkal, munkafüggéssel, és van vagy még vagy száz másik megoldás.
Mi hozott le?
A feleségemnek, Nellinek egy mondata. Én mentálisan mentem tönkre, fizikailag nem voltam annyira szarul, bár párszor remegett kezem-lábam, de azt az alváshiány számlájára írtam. Heti rendszerességgel utaztam 2015-18 -ban London és New York közt, s nem kell magyaráznom, ez mennyire kimerítő. Sikeres voltam, ismert fényképésznek számítottam Londonban, New Yorkban, de a divatvilág üressége egyre inkább nyomasztott. A napi húsz óra melót sem bírtam már cucc nélkül, fel se tűnt, hogy egyre több kell. A másnapok egyre szörnyűbbek voltak, én egyre bűntudatosabb lettem, egyre jobban gyógyszereznem kellett magam, altató nélkül már nem is tudtam aludni.
Éppen itthon voltunk, 2018. augusztus 12-én délután három óra körül ültem egy belvárosi teraszon Nellivel, kezemben a gyógysörrel - az előző esti másfél liter vodka és egyebek után próbáltam életben maradni -, amikor egyszer csak azt kérdezte tőlem: “Mikor volt utoljára olyan nap, amikor nem ittál semmit?”
Elgondolkoztam, s mivel jó a memóriám, elég pontosan tudtam, hogy a megelőző három évben egyetlen olyan nap sem volt, amikor nem fogyasztottam szert. Egyszerű kérdés a megfelelő pillanatban. Nem tűnt fel addig, mennyire természetes, hogy iszom, mert mindig volt apropó az iváshoz, bánat, öröm, névnap, szarul vagyok, ünneplek, jutalom, bármi. Délután már alig vártam, hogy eljöjjön a lazítás pillanata, aztán éjszakába nyúlóan ittam. Nem a fizikai elvonás vitt bele, én inkább lelkileg voltam szarul, miközben egyre jobban gyötrődtem a hazugságoktól.
Azt válaszoltam neki, hogy akkor most én egy hétig nem fogok inni. Persze nem hitt nekem, hallotta már ezt ezerszer, de ezúttal betartottam. A hetedik napon altató nélkül végig aludtam az éjszakát.
A kiállításon az amerikai falon mélyen belemész ebbe, van egy kép, ahol el is vagy temetve, csak a szenvedő arcod látszik. Ez a legmélyebb pont?
Nincs egy legmélyebb, vagy egy kút mélye - sok ilyen pont van. A ’eltemetve kép’ egyébként itthon készült, kifejezetten erre a kiállításra, de Amerika a mókuskerékkel, a hullámvasúttal, a pénzkötegekkel, az illúziókkal kihagyhatatlan a folyamatból. Mert mindig kellett még egy munka, jött egy újabb fontos megbízás, és ha ezeket jól megoldom, akkor már végre elég leszek.
Több kép szól a függés dinamikájáról, hogy nagyon mélyen vagy, de ha benyomod a szert, azonnal jól leszel. Nem kell küzdeni, nem kell érte melóznod, könyörögnöd, nem kell, hogy jó napod legyen, vagy arra várj, hogy a másiknak jó napja legyen. Minden egycsapásra megoldódik. Beveszed, betolod, megiszod és lebegsz. A józansággal aztán újra azonnal visszajön, hogy mindenért meg kell dolgoznod.
A függésben jelen van az agresszió is, a ‘hagyjál már békén’, nem akarom a problémát, nem akarok felelősséget vállalni. Amíg valaki aktív függő, hiába mondod neki, hogy ez nem jó, mert neki jó. Az már a józanság témaköre, amikor rájössz, hogy el kell bírnod a fájdalmaidat, különben másoknak is fájdalmat és sérülést okozol. Amíg függő vagy, érdekes a világ, ha leállsz, egycsapásra unalmassá válik, és neked meg kell küzdened ezzel. Míg benne vagy, nem veszed észre, mennyire semmi más sincs az életedben. Elmagányosodtál. Először a tág kör kopik le, aztán már csak azokkal dumálsz, akik szintén rajta vannak, akikkel együtt csinálod, végül csak a dealereddel.
A végén egyedül szívtam a szobában, míg Nelli ült a másikban, mert nem akartam, hogy már megint arról beszéljünk, most miért szívok. Hosszú út volt, mire eljutottam a titkok és hazugságok nélküli életbe, de most, a szemedbe nézve, a képeim között állva azt tudom mondani, igen, ez volt, ilyen is vagyok, és ha nem akarsz, nem kell szóba állni velem. Már nincsen vesztenivalóm. Kitettünk egy New York-i töredezett aszfalt képet, ami olyan, mintha most zuhant volna le egy szuperhős, akinek ott maradt a nyoma. Szerintem ez pontos összefoglaló.
Sokat dolgoztál divatfotósként, az esztétizálás ennél a témánál is megjelenik. Ez segít az eltávolításban?
Nem akarok semmit eltávolítani, sem megtagadni, szeretem, ha valami egyszerűen szép. A divat, akárcsak a képzőművészet, asszociációkról is szól, nem pusztán tárgyfotózás. A megtérés, tisztulás, józanságra való vágy ikonszerűsége rímel a divatra, a vízben lebegés, a levedlett kígyóbőr, az Epreskert szétdobált és az enyészetnek átadott szobrai nemcsak szépek, van bennük önismeret, küzdelem is, amiben nap, mint nap benne vagyok. Reményeim szerint itt, a kiállítás végén, már kitágul az én személyes világom az általános felé, és ebben segít a divatfotós múltam. Kiderül, mennyi mindenre lehet ráfüggeni, plasztikai sebészetre, étkezési szokásokra, egészséges életmódra, vagy éppen önbántásra. Nem is az a lényeg, hogy az ember mire van ráfüggve, hanem az, hogy felismerje, rajta van, és tudatosan tartsa meg az egyensúlyt. Kinagyítottam egy szép vörös rózsát, hogy sub rosa, bizalmasan beszéljünk a mi kis borzalmas titkainkról, az önsorsrontásunkról.
Mit ad neked személyesen ez a kiállítás?
Hosszú folyamat volt, többször végig mentünk a képeken, válogattunk a kurátorral, összeállítottuk a kiállítás és a nemsokára megjelenő fotókönyv anyagát. Szeretném majd többfelé, több intézménybe, külföldre is elvinni. Mérföldkő ez a kiállítás a művészetemben, vallomásos jellege megszabadít a megfelelési vágytól. Van megtartó ereje annak, hogy folyamatosan beszélhetek a témáról, és nyitott fülekre találok. Azt remélem, hogy amit megmutatok a saját kínlódásomról, abból más meríthet.
Jankó Judit
VISSZA